Main Contents
clarisssa @ 2012. máj. 12. 12:55
Hogyan lehet elfelejteni valakit, akit minden nap látsz?
Hogyan lehet elfelejteni valakit, aki mosolyog és előreenged az ajtónál, de hiába a nagy udvariasság, több szót sosem váltotok?
Hogyan lehet elfelejteni valakit, aki ott áll melletted, rád néz és mintha mondani akarna valamit... majd mégis inkább valaki máshoz fordul oda a társaságban?
Hogyan lehet elfelejteni valakit, akinek a mosolygós, csini lányokat ölelgetős bulifotói minden egyes belépésedkor a fészbuk jobb oldali sávjában vigyorognak rád? (Komolyan, a fénykép összes résztvevőjéről leiratkoztam már, de mégis újra és újra megjelenik, szinte beleég a képernyőbe! Egyszerűen nem értem... a közös ismerőseinket csak nem tilthatom le mind egy szálig!)
...
Hogyan lehet elfelejteni valakit, akit ha néhány napig nem látsz, nyugtalankodni kezdesz: talán valami baja történt?
Hogyan lehet elfelejteni valakit, akinek még annyi, de annyi mondanivalód lenne?
Hogyan lehet elfelejteni valakit, akivel még annyi, közösen kiötölt terv megvalósítása várat magára...?
Kategória: lelkizős/filózós |
3 komment
clarisssa @ 2012. máj. 9. 5:12
27. : megünnepelve! :)
És hogy mik vannak! Ezt a 10 évesen megismert levelezőtársamtól kaptam:
Isten éltessen még nagyon sokáig! Most nem akarok hülye vicceket elsütni a korodról, másrészt aki ilyen öreg mint te, már úgyis mind hallotta már őket! Ezt arról a képeslapról idéztem, amit még ezer éve kaptam tőled. :)
Kategória: rólam szól |
0 komment
clarisssa @ 2012. máj. 5. 17:31
Ez annyira jellemző... Ma estére is van két tiszteletjegyem egy színdarabra, de már a hajamat téptem, mert egyszerűen nem találtam senkit, aki eljönne velem. Mert ugye ballagásos hétvége van, sokan elutaztak, vagy más dolguk van, vagy féltékeny természetű a barátnőjük, stb.
Végül tegnap egy csoporttársamat sikerült "leakasztanom a szögről". Erre most, két órával kezdés előtt, rám ír egy ismerős, hogy na, akkor hol találkozzunk? Igaz, hogy múlt héten hívtam el, de mivel nem írt vissza, én ezt nemleges válasznak vettem. Most meg persze leoszt, hogy na ezt hogy képzelem... :/
Kategória: rólam szól |
2 komment
clarisssa @ 2012. máj. 5. 11:47
Jövő héten lesz a 27. születésnapom. Hm.
Már hetek óta szoktatom magam a gondolatához. Igazából már régóta megvisel éveim számának növekedése. 19 voltam, amikor azt mondtam, kész, vége, inkább eltörlöm a születésnapomat, csak ne kelljen tovább öregednem. A 25 volt a következő vízválasztó, hiszen az mégiscsak negyed évszázad. Elkerülendő a születésnapozást, inkább elutaztam a barátnőmmel Prágába. Szép emlék, jobb döntést nem is hozhattam volna. A 26-ot már előre sirattam és meghívtam Astridot, hogy sírjon velem. A szülinapom reggelén viszont úgy ébredtem, hogy a fene essen bele, nem fogok sírni, inkább elviselem a születésnapot, hiszen szülinapot csak az ünnepelhet, aki él, én pedig örülök, hogy élek.
Hogy mi bajom a korommal? Röviden talán két dologban tudom összefoglalni:
- Az, hogy nem ott tartok, ahol kellene. (Hálás köszönet érte jóanyámnak, aki ezt rendszeresen a fejemre olvassa, pedig lett volna már rá pár éve, hogy észrevegye, hogy ezzel csak még jobban lebénít és pont az odajutást akadályozza...)
- Az, hogy vannak "korok", amiket nem éltem meg, és minél távolabb kerülök tőlük, annál inkább tudatosul bennem, hogy soha be nem pótolható élményeket hagytam ki...
No de! Van folytatás is.
Ugyanis tavaly ősszel jutottam el odáig, hogy sok-sok év óta először elégedett voltam az életemmel* és valahogy meg is békéltem önmagammal, meg persze a korommal is. Hosszú, fájdalmas és nehéz út vezetett idáig, de ezt most inkább nem részletezném. Bármennyire is elhúzódó volt az önmagammal vívott harcom, a "győzelem" felismerése szinte áramütésszerűen ért. Az életem szép. Imádtam benne mindent.
Aztán... mert persze mindig van egy DE vagy egy AZTÁN...
Aztán februárban egy szép napon a fiú... mert persze mindig van egy fiú is...
Aztán februárban egy szép napon a fiú, akit szerettem, némi hótaposós andalgás után egy meleg szobába vezetett, a fűtőtest mellé ültetett, a szemembe nézett, két kezében tartotta két átfagyott kezem, majd azt mondta: "Gondolkoztam tegnap este... És... hát szóval én előre tervezek. És... Klári, te 29 leszel mire végzel... Szóval... ez nem nyert."
Ennyi volt az egész. A "29 leszel mire végzel" után egy hatalmasat fordult velem a világ és csengeni kezdett a fülem is, mintha épp egy büdös nagy pofont kaptam volna. Elengedtem a kezét és bár reménykedtem, hogy még jön egy "de", valahol mélyen nagyon is éreztem, hogy mi következik. Valami olyasmit makogtam, hogy "Ez most... Ez... Egy hajszálnyira vagyok attól, hogy sarkon forduljak és elrohanjak."
Nos, a hajszálnál jóval nagyobb lökést kaptam a "nem nyert"-tel. Felkaptam a kabátom és a táskám és kirohantam a hidegbe. Nem olyan messzire, csak egy közeli padig, mert rájöttem, hogy bármekkora is a bánatom, attól még rohadt hideg van és fel kellene öltöznöm rendesen. Meg persze kicsit talán azért is, mert még ott égett bennem a remény: hátha utánam jön! De persze nem jött.
Két nap múlva azért volt még egy hosszabb beszélgetésünk, talán az utolsó igazi. Utána is dumáltunk még párszor, mert hát ugye barátok maradunk, vagy mifene, de én ezzel nem sokáig áltattam magam, szerintem szerelem után nincs igazi barátság - pláne nem pár héttel utána. De ez most nem is tartozik igazán ide.
Lassan megértettem, mi ment végbe abban a balga fejében... de megérteni mégsem tudom. Ezért is kellett nekem annyira kapaszkodnom a múltkori tévés beégésébe, mert lám csak, milyen baromságokat tud összehordani, így már talán nem is fáj annyira az a "nem nyert"...
Megbocsátás? Visszakérdezek: neki, vagy magamnak? Neki könnyebben meg tudtam... De magamnak még ma is szemrehányást teszek, amiért erre nem voltam felkészülve. Tudtam én, hogy majd' 30 évesen friss diplomásnak, lóti-futi kis kezdőnek lenni nem lesz épp előny. Akárhányszor eszembe jutott az önéletrajz írás, álláskeresés, állásinterjú, tudtam, hogy kemény dió lesz. Hiába békéltem én meg a ténnyel, hiába gondolom őszintén, hogy "hát igen, én most itt tartok, de élvezem", tudtam, hogy ezzel kapcsolatban mégis csak kell valamilyen magyarázattal is szolgálnom a külvilágnak. De, hogy ez a magánéletemre is kihat? Hát, az eszembe sem jutott... Pedig ketyeg az a bizonyos biológiai óra is.
Szóval, most ismét felkavar a közelgő születésnapom gondolata és február óta újra sokat jártatom az eszem ezeken a dolgokon. Nem, magam alatt talán nem vagyok, de a hurrá-optimizmusomnak tutira annyi.
Sírni azért nem fogok jövő héten... talán csak egy kicsit. :)
* Kiegészítés, aminek szükségességére a poszt visszaolvasása után jöttem rá. Ugyanis félreérthető az elégedettségem, ön-elfogadásom oka: természetesen nem a kapcsolat juttatott el oda, hanem a saját belső harcom. Már csak azért is, mert a "kapcsolat" akkor még csak az ismerkedésnél tartott.
Kategória: lelkizős/filózós, mesélős, rólam szól |
2 komment
clarisssa @ 2012. máj. 2. 8:03
Furcsa dolog: még soha nem vártam ennyire vizsgaidőszakot, mint ebben a félévben. Általában ilyenkor május elején már legszívesebben megállítanám az időt és jól elnyújtanám a szorgalmi időszak utolsó heteit; élvezettel járok órákra és kihasználom, hogy most még én hallgatok, nem pedig engem hallgatnak. De idén? Hát idén valahogy úgy vagyok vele, hogy haladjunk csak, gyorsan, essünk túl rajta, aztán legyen végre nyári gyakorlat.
Nem tetszik ez a mostani félév... Az előző félévben volt heti 44 órám és 14 vizsgám, állandóan fáradt voltam, de közben mégis jobban élveztem a pörgést, mint ezt a mostani unalmas és lassú lazaságot. Most, nem is tudom fejből, harmincvalahány órám van és "csak" 11 vizsgám. De egyből már van megajánlott jegyem. :) Kettő jön jövő héten, pont a szülinapomon. Szóval azért csak haladunk!
Kategória: rólam szól |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 28. 10:21
Az elmúlt hetekben olyan keveset voltam itthon és olyan keveset foglalkoztam a lakás rendbetételével, hogy mostanra kisebb káosz lett úrrá rajta. A takarítás kb. a porcica-gyilkolásban (=porszívózás, felmosás) merült ki, de, döbbenet, az asztalomon pl. a népegészségtan jegyzet és a kihúzgálásához használt színesek ugyanolyan helyzetben fekszenek, mint ahogy az emlékeim szerint márc. 15. körüli demóra készüléskor hagytam.
És a legdurvább az, hogy minderre csak most döbbentem rá (hehe, most jut eszembe: nyilván azért, mert a mondás szerint egy zseni átlát a káoszon ;) ), amikor is a szüleim érkezését várom. Itt lesznek ugyanis a hosszú hétvégén, ma este meg eljönnek majd megnézni a színházba is az egyre jobban tökélesedő előadásunkat. Remélem fog nekik tetszeni a darab.
De addig is: irány takarítani, pakolászni, rendet csinálni! Még szerencse, hogy hosszú az út idáig...
Kategória: mesélős |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 27. 8:43
Tegnap, miután hosszasan elbeszélgettünk, egy 15 éves kis beteg csókolommal köszönt el tőlem... Azt hiszem, ezt majd még meg kell szoknom.
Kategória: mesélős |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 22. 22:04
A bemutató nagyon jól sikerült. Tegnap este is volt előadás és az az érdekes, hogy így, sokadjára látva is találtam újdonságot a darabban. Ja, meg két ismerőst a nézőtéren.
Mára kaptam két V.I.P. jegyet (komolyan ez van ráírva) egy másik előadásra és ha már így esett, egy csop.társammal elmentünk megnézni ezt a darabot is, nehogy már egy estét színház nélkül töltsek! ;) Hát rögtön a színház előtt kibe futottam bele? Naná, hogy a mi rendezőnkbe! Már messziről megismert, így "civilben" is és ez azért mégiscsak jól esett... Furcsa volt a színpadot ezúttal a másik oldalról megközelíteni, más szemmel néztem valahogy az egészet... és kicsit hiányérzetem is volt. Elképzeltem, milyenek lehettek a próbák, milyen variálások voltak, milyen bakik... és vajon hol ül most a súgó? (Ez utóbbira nem jöttem rá.) De összességében leginkább csak nagyon sajnáltam, hogy ezúttal mindebből kimaradtam. Persze a darab azért kárpótolt, szokás szerint a hatása alá kerültem, de ezt a kis hangocskát nehezen tudtam kikapcsolni magamban.
Szóval ezután azt hiszem, már mindig más szemmel fogok nézni egy-egy színdarabot. Nem számoltam össze, de az évad végéig még lesz jó pár előadásunk... na, ha az mind lemegy, akkor meg aztán pláne más szemmel látom már a világot is! :)
De most péntekig szünet - színházilag legalábbis. Mostantól ismét az egyetemista szerepét "játszom", konkrétan egy gyógyszertan demóra készülő izgulós leányzóét...
Kategória: mesélős |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 19. 21:11
Pont egy évvel ezelőtt vallottam be itt a blogon, hogy mennyire vonz a színház és hogy mindig is kacérkodtam a statisztálás gondolatával.
Hát, most eljött ez is.
Hirtelen jött ötlettől vezérelve jelentkeztem, így nem volt időm arra, hogy inamba szálljon a bátorság. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a rendezővel beszélgetek.
Mindez kb. egy hónapja volt, de babonából eddig nem is nagyon beszéltem róla senkinek. A statisztás próbák a héten kezdődtek, holnap pedig bemutatóóó! Eddig nem izgultam, de most már kicsit azért igen... :) Végig a színpadon vagyok, de szövegem az nincs. Na nem mintha akarnék szöveget!!! Furcsa is, mert a többi statiszta mind ilyen színészpalánta-féle, én meg persze kilógok a sorból, de nem érdekel. Az sem, hogy jóanyám, akinek elsőként újságoltam boldogságtól visítva, hogy statisztálni fogok, úgy lecseszett, hogy aztán egy napig nem szóltunk egymáshoz. Mert hogy a tanulás, meg a vizsgák, stb, stb, és persze lenyomta a "te nem is akarsz orvos lenni" kezdetű nagymonológját is. Nem érti meg, hogy kell egy kis MÁS is. Hogy ki kell mozdulnom, ki kell kapcsolódnom, mással is kell foglalkoznom, nem lehetek szakbarbár és beszűkült agyú. Ha van más mellette, a tanulás is mindig jobban megy.
Na de hagyjuk is ezt most, most épp röpködök... :) Igazán jó a darab szerintem, bár kicsit sajnálom, hogy a színpad másik oldaláról sosem fogom látni. A rendező jó fej, bár néha kicsit elszáll, olyankor csak mosolygok magamban. A színészek igazán klasszak, irtó jó közelről figyelni őket. Minden porcikájukkal játszanak! Első alkalommal szinte bele is borzongtam.
Anyuuu, ha nagy leszek, ugye lehetek én is színésznő?
Bár ez nem is akkora nagy hülyeség... egy orvos ismerősöm, ettől az egésztől függetlenül mondta pár éve, hogy azok vagyunk mi, színészek, mert néha muszáj annak lennünk ezen a pályán...
Szóval, a lényeg: holnap délelőtt egyetem, este bemutató! A virágokat az öltözőbe kérem, a bonbont itt helyben fogyasztom! ;)
Kategória: mesélős |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 18. 21:01
Tudom, csúnya-ronda gonosz dög vagyok, de hát tudjuk: legszebb öröm a káröröm.
Isten látja lelkem, nem szeretek kinevetni másokat, de ezúttal az illető rászolgált és megérdemli. Tőlem legalábbis úgy érzem, hogy meg.
Hát nem most leltem egy videjót a neten, amiben meginterjúvolják az én boldogtalanomat és neki akkora, de akkora a mellénye, viszont 2 perc múlva annyira, de annyira beég, hogy öröm nézni? Hát ez kész. A napom fénypontja. Ezentúl csak erre fogok gondolni, ha netán eszembe jut az, amivel megbántott. Pfff. :) Na megyek, újranézem. És szétküldöm fészbukon az ismerőseinek.
Kategória: sziporka |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 18. 15:34
Az éves elszámoló villanyszámlám tanúsága szerint, mióta netem van itthon, 30%-kal megnőtt az áramfogyasztásom.
Azért ez elég sokkoló felismerés volt... minden értelemben.
Kategória: rólam szól |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 17. 22:25
Hát tényleg ilyen egyszerű ez? Ennyi kell a boldogsághoz? Egy valaki, aki épp szembejön, arra tart, mint mi, és kellően gond-, gondolkozás- és komplikációmentes, kényelmes mellette az élet?
Pasi nyelvre lefordítva és kissé vulgárisan: egy lyuk, ami valami agyatlan tyúkhoz tartozik?
Egyre valószínűbb, hogy egy macska mellett fogok megöregedni...
Kategória: szemlélem a világot |
1 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 12. 20:17
Előre szólok: ki lehet nevetni mindazért, amit most elmesélek.
Ültem délután az orvosi rendelőben, ami tömve volt emberrel. Az ajtón át a dokim hangja is kiszűrődött, a várakozók is sutyorogtak, tehát pont az a jóféle zaj volt, amit hallasz ugyan, de nem érted a szavakat, ezért nem is zavar igazán. Én pedig vittem ugyan könyvet, de előtte egész délelőtt tanultam, úgyhogy most nem volt kedvem a betűkhöz, inkább csak úgy néztem ki a fejemből és szabadon eresztettem gondolataimat. Leginkább ez a balga járt a fejemben és az, hogy nem elég szinte minden nap szembetalálkoznom vele, de mióta itthon vagyok szünetre, jó messzire tőle, minden éjjel szerepel az álmomban. Nincs nagy szerepe, mindig csak elmegyünk egymás mellett és köszönünk, vagy intünk egymásnak - pont, mint a valóságban is.
Aztán egyszer csak, mintha valahogy "transzba estem volna", nagyon messzire jártam, csak a visszatéréskor eszméltem fel. A rendelő, a zajok távol voltak és én a villi megállóban voltam, szorosan hozzábújva a hideg télben. Volt vagy mínusz 15 fok és havazott, késő este volt és nem akart jönni semmi jármű, amivel végre hazajuthattam volna. A homlokom sálja két egymásra fekvő szárához ért. Mindig olyan hanyagul dobta a sálját a nyakába én meg mindig eligazgattam, még mielőtt begombolta volna a kabátját. Aztán hirtelen már egy másik napon voltam, egy korábbi, fényes, napsütéses délelőttön, amikor először megcsókolt és én ajkamon éreztem most is azt a csókot. Aztán egyszer csak egy másik nap villant be, mikor előttem állt, két kezébe fogta két kezem és közölte velem, hogy vége. Újra és újra felcsengtek fülemben szavai, de még mindig ugyanolyan értetlenséggel hallgattam, mint legelőször.
Mindez már 2 hónapja volt, hihetetlenül régen. Nyilvánvaló, hogy bennem ez az egész még nem lezárt. Most először gondoltam arra, hogy talán mondanom kellett volna valamit, nem pedig elfogadni, hogy oké, "nem kellek eléggé", szervusz. Mondani, de mit? Hogy győzhetsz meg valakit arról, hogy legyen bátor, ha neki inába szállt a bátorsága? Egyáltalán, van-e jogod hozzá és van-e értelme győzködni? Hiszen a nagy Ő-től nyilván eszébe sem jutna elinalni. Furcsa, mert néhány barátomnak meséltem csak el az egész esetet, mégis egybevágott véleményük: egyszerűen betojt. Ezt pedig néhány nappal később ő is bevallotta... félt, hogy ha vége lesz, az fájhat, ezért inkább ő vetett neki véget. Persze lehet, hogy ez csak rizsa... de már nem számít.
Azt hiszem, először is akarnom kéne már lezárni. De nehéz ez. Túl szép volt az, amit elképzeltem kettőnknek. Nem sok kapcsolatom volt eddig, de egyedül ő volt az, akivel "felnőtt jövőt" tudtam elképzelni. Figyelem, szánalmas, álmodozó kislány veszély! De inkább nem... nem írom le, megőrzöm magamnak a soha valóra nem váló, gyönyörű jövőképeket, a mosolyokat és a göndör fürtöket, a májusi szülötteket és a csillagok közt elveszített "Másik Felek" egymásra találását.
Kategória: lelkizős/filózós, mesélős, álmok |
1 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 10. 19:58
Tavaszi bemelegítő túrázás - KIPIPÁLVA! :)
(Remélem azért holnap ki tudok majd kelni az ágyból, mert ma aztán rendesen kigyalogoltam magam... de nagyon jó volt!)
Kategória: mai nap |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 8. 20:32
Érdekes, ilyenkor ünnepek táján anyukám és nagymamáim szótárából valahogy mindig törlődik a "nem" szócska, kiváltképpen akkor, ha evésről van szó és elhagyja számat a "köszönöm szépen, nem kérek többet" mondat...
Kategória: mesélős |
0 komment
clarisssa @ 2012. ápr. 1. 16:10
Az az 1 óra, amíg ideér a pizzám, mindig olyan nagyon soknak tűnik... Talán leginkább azért, mert szinte sohasem 1 óra, így folyamatosan lesben kell ülnöm. Legutóbb 20 percbe sem tellett, hogy ideérjen a futár.
A legviccesebb pizzarendelésem amúgy a szülőszobán volt. Felveszi a telefont az unott hangú diszpécser fiú, kéri a telefonszámomat, persze egyből kidobja neki a gép, hogy már törzsvendég vagyok. Beolvassa a nevem és a címem, mire én rávágom, hogy igen, ez stimmel, de most más címre szeretném kérni. Na mondjam akkor a címet. Lediktálom neki, és a biztonság kedvéért hozzáteszem azt is: Szülészeti Klinika. Kis csend, majd félénken megkérdezi: De... le tetszik tudni majd jönni a pizzáért, vagy, őő, fel kell vinnünk?
Hát persze, épp szülök, de még akkor is a ti pizzátokra áhítozom! ;))
Kategória: mesélős, sziporka |
0 komment
clarisssa @ 2012. márc. 31. 9:42
Hát a meccsre nem jutottunk el... ellenben spontán házibulit tartottunk Kolleginánál. Most értem haza és miközben a trolin ültem a sok, piacra igyekvő kisnyugdíjas között, pont úgy éreztem magam, mint abban a HIMYM epizódban, ahol a hálaadás másnapjának reggelén nézegetik a buliból hazafelé vánszorgók szégyen teli felvonulását...
Kategória: rólam szól |
0 komment
clarisssa @ 2012. márc. 30. 15:48
Voltam ma a pszicho-bácsimnál, ahogy ő mondja, "gyógypillantásra". De igazából már hónapok óta azt érzem, hogy fölösleges ez a havi egy míting. Érzem rajta is, hogy szinte már "kidobna", a múltkor már ki is mondta, hogy igazából szerinte nekem pszichoterápiára nincs is szükségem, én meg ennek nyilván örültem, mint majom a farkának. Marad a havi egy "gyógypillantás", amikor leginkább csak dumálunk egy picit olyasmikről, hogy mi újság, mi van az egyetemen, mik a tervek a tavaszi szünetre, stb. Azt élvezem legjobban, mikor én hallgatom őt, hogy erről vagy arról mesél, panaszkodik... mintha csak neki is szüksége lenne arra, hogy meghallgassa valaki. ;) De persze amikor megfogalmazódik bennem, hogy jé, már megint "kidob", mintha csak olvasna a gondolataimban és mindig hozzáteszi, hogy de persze ha gond van, kereshetem bármikor. Azért látszik, hogy igazából csak egy közös ismerősünk révén szívességből vállalt és épp ezért van olyan faramuci helyzetben, hogy nem "dobhat csak úgy ki".
Ma is, kb. csak annyit kérdezett, van-e valami, amiről beszélgetni szeretnék. Ugyanazt mondtam, mint legutóbb: hogy semmi különös, zajlik az élet, kisebb sirámok meg mindig akadnak. Legutóbb meséltem neki a szakításról is, meg arról, hogy azóta mindenféle programokat szervezek barátnőkkel, évfolyamtársakkal, mire ő azt mondta, hogy nagyon helyes, így is kell ezt, meg kell tanulni kezelni a veszteséget is, végigélni ezt a "mikro-gyászt". Ma még ennyi sem volt. Ő mesélt nekem arról, hogy milyen konferencián volt, meg ilyen egyéb dolgok. Aztán még egyszer megkérdezte, akarok-e valamiről beszélni vele, de megint csak szépen mosolyogtam rá, hogy hétköznapi dolgok, kisebb-nagyobb nyafogások mindig vannak, de amúgy köszönöm, megvagyok.
Kicsit úgy éreztem, hogy "ellógtam" ezt a mai beszélgetést, de hazafele kutyagolva elgondolkoztam rajta, hogy basszus, én tényleg megvagyok és többnyire kezelni is tudom ezeket a hétköznapi hülyeségeket. Mert hogy a sulival, a gyakran unalmas vagy elmaradozó órákkal kezdek torkig lenni, a csoporttársaim között sem találom a helyem, a gyakorlatok meg tök lehangolóak, minden doki csak nyavalyog, hogy milyen rossz neki. A hülye expasimmal meg szinte minden nap legalább egyszer találkozunk és újabban azt játsszuk, hogy már köszönni sem köszönünk egymásnak... hiába, túl kicsi egy klinikakert kettőnknek. Sőt, a múltkor kiültem kedvenc helyemre, élvezni a napsütést, de még ott is összefutottunk. Hétvégén meg váltottunk egy smst, de ez csak azt erősítette meg bennem, hogy nem vagyunk mi összeillők, mert életünk, bár elsőre úgy tűnik, egy irányba halad, valójában nagyon is eltérő elképzelés szerint... Szóval úgy döntöttem, kitörlöm a számát, így legalább nem lesz több hirtelen felindulásból elkövetett üzenetváltás. Ő az első "ex", akinek nincs már meg a száma, ja, és fejből sem tudom felidézni. Mindazok ellenére is, hogy ugyanakkor meg ő az első "ex", akiről úgy éreztem, sőt, kicsit még mindig úgy érzem, hogy az én "elveszett másik felem". Furcsa dolgok ezek.
Na de hogy is kezdődött a mondat? Úgy, hogy nyafoghatnék, mert tök sokszor van elegem, teli vagyok kis bosszúsággal és nincs társ sem mellettem, aki úgy igazán megértene. Mégis, úgy érzem: tudom kezelni. Nincsenek nagy mélypontok, nincsenek nagy lelki válságok, nincsenek vizsga- és évhalasztások. Megyek előre. Néha morcosan és néha gyakran sűrűn hajtogatva, hogy leszarom, de mégis: előre tartok.
... most konkrétan Kolleginához. :) Meccsre megyünk, szurkolónak. Őszintén szólva nem is tudom, voltam-e én már valaha meccsen, a sportról is csak annyit tudok, hogy van. Na de megsúgom, hogy most sem igazán a meccs miatt megyünk. Csak Kollegina elrángatott, hogy együtt stíröljük az izmos, félpucér pasikat. ;)
Kategória: lelkizős/filózós, mesélős, mai nap |
1 komment
clarisssa @ 2012. márc. 28. 20:23
Hajnal 5 óta fent vagyok. 7:30-kor indultam el reggel és most értem haza. De a mai napom a szó szoros értelmében egy fabatkát sem ért. Fölösleges volt, sőt, rosszul is esett, lelkileg megviselt, ledarált...
A legjobb benne egyedül ez a pohár bor, amit most töltöttem magamnak.
Megiszom, veszek egy illatos fürdőt, aztán bedőlök az ágyba és részemről véget is ér a nap. Jó éjszakát!
Kategória: mai nap |
1 komment
clarisssa @ 2012. márc. 24. 16:40
Kolleginával ma együtt ebédeltünk. Csak épp azt felejtettük el, hogy ma hivatalosan péntek van. Arra a helyre mentünk, ahol az almapaprikás pizzát is ettem a múltkor. No, hát én itt még csak hétvégén vagy este jártam, amikor is szép, nyugis, csendes, családias hely, de hétköznap ebédidőben menzává alakul, menüvel, tömeggel, hosszú pulton végighúzandó tálcákkal, a pult végén pénztárral.
Na, hát mi is beálltunk szépen a sorba, beszélgettünk, araszoltunk tálcáinkkal a pénztár felé. Én álltam elől. Mikor odaértünk, a pénztáros ránk néz és kérdezi, hogy egyben vagy külön fizetünk-e? Gyorsan válaszolok, hogy külön. Mire Kollegina HANGOSAN így szólt a TÖMEG KÖZEPÉN:
Miii? Már az első randinkon sem fizeted ki az ebédemet? Hát tudod mit, ezek után tutira nem hívlak majd fel!
Én annyira megdöbbentem, hogy még a szám is tátva maradt és nem is tudtam válaszolni. A pénztáros is zavartan nézett ránk, Kollegina meg persze jót röhögött az egészen. Esküszöm, nem normális. De talán épp ezért értjük meg jól egymást. ;)
Kategória: mesélős, sziporka |
3 komment
